Sunday, 18 August 2013

So little time, so much to do

Amikor közöltem a családdal, hogy bizony nekem most már van egy Ádám, hetekig még azt hallottam tőlük, hogy mégis „hogy van most Dávid?”. És míg én türelmesen magyaráztam, hogy az Ádám - és még véletlenül sem Dávid, már igazából nem is csodálkoztam, hiszen ez egy elég gyakori jelenség, keverni a kettőt.  Vagy keverni a pokrócot a paplannal, a diót a mogyoróval, lassan meg már a kutyát is a macskával. ANOTHER SCENE. A minap kerestem valamit Budapest belvárosában, és az útvonal kissé labirintusszerű volt. Az út elején felidéztem, hogy egyszer már jártam erre, és elsőre oda is találtam, ahová most is készültem. Ez a tudat önmagában megnyugtató lett volna, ha nem jut eszembe, hogy akkor is csak ’random’ vettem be a kanyarokat, bármilyen különösebb logika nélkül, így nem valószínű, hogy most is ugyanabba az irányba megyek majd. Ha úgy vesszük, ez kicsit szomorú, mert hát, ha csak egy kevés logikát is alkalmazunk utunk/éltünk során, sok energiát megtakaríthatunk. Miért van az, hogy manapság már nem figyelünk igazán oda arra, amit csinálunk, és néha már csak a felszínt súroljuk?

Ez összefügg azzal, hogy az emberek folyamatosan rohannak, rengeteg dolguk van, számos elérni való céljuk – és kevés idejük. Mikor mennek át az úton, néha tíz felé is néznek; több nyelvet tanulnak egyszerre; több gyerekük van; ilyesmi. Lehetséges ilyen tempó mellett rendesen odafigyelni a dolgokra? Én is az a fajta ember vagyok, aki egyszerre 5 dolgot akar csinálni, csak hogy elmondhassa magáról, hogy 5 dolgot el is végzett rövid idő alatt.  Két egyetem, szakmai gyakorlat, blog, online kurzusok, és folyamatosan újabb gyakorlat és munka után nézek. A valóságban ez általában úgy néz ki, hogy nem tudok dönteni mivel foglalkozzak inkább, mi legyen a sorrend, mit csináljak kettő között, ÉS TUDOM, hogy egyébként rengeteg dolgom lenne, de a végén már csak fekszem az ágyon és a plafont bámulom. Vagy ez, vagy pedig sikerül megállás nélkül, reggeltől estig csinálnom valamit, de utána már feküdni sincs erőm. Most, hogy így belegondolok, több emlékem van gyerekkorom második öt évéből, mint az elmúlt öt évből; azt hiszem, ezt eredményezi a rohanás. De meddig lehet ezt bírni?

Az embertől elvárják, hogy elérjen egy bizonyos szintet, így a nagy igyekezetben többmindent magára vállal, hiszen így lesz jobb. De rendben van az, ha ezen dolgok elvégzése a „csak el legyen végezve” alapon történik, és néha már azt sem tudjuk, mit csináltunk? Megjegyeznénk, hogy az a valaki, akiről épp szó van, az nem Dávid, hanem Ádám, ha nem koncentrálnánk még ezer más dologra is közben? Tényleg jó irányba fejlődünk, ha bemutatkozás után két perccel már nem emlékszünk az illető nevére? A diagnózis túlterheltség, és gyakran önkéntes.

Lehet jót tenne, ha időről időre lassítanánk, és elmennénk sétálni, vagy úsznánk egyet, vagy bármi ’testet mozgató, agyat békén hagyó’ dolgot csinálnánk. A papíron való időbeosztás is segít; ha csak kitalálom magamban, hogy ez így meg úgy lesz, általában nem úgy fog sikerülni. Nekem ki kell mondanom vagy le kell írnom a terveimet ahhoz, hogy igaziak legyenek. Ha leírjuk, hogy délelőtt ezt csináljuk, utána meg azt, végül este amazzal fejezzük be, a rendszer teszi majd a dolgát, és nekünk is sokkal egyszerűbb lesz. Én ezzel a módszerrel néha hamarabb is elvégzem a betervezett munkát és több szabadidőm marad, így csak ajánlani tudom. Az is fontos, hogy ne vállaljunk magunkra túl sokat; inkább tervezzünk hosszabb távra. Az öt dolgot egy hónap helyett inkább fél év alatt végezzük el (hacsak nincs határidő). Így jobban fogunk tudni koncentrálni a részletekre, és az eredmény is alaposabb lesz. Tapasztalat szerint ideális, ha 30 napból 5 lazább, és munkánk helyett inkább magunkra koncentrálunk. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy abban az 5 napban nem csinálunk semmit; épp ellenkezőleg, csináljunk, csak épp valami kevésbé megerőltetőt, MÁSAT; olyat, ami örömet okoz és pihentet, vagy épp kellemesen megmozgat – és semmi köze a folyamatosan végzett munkához. De fontos, hogy soha ne álljunk meg teljesen. Ez olyan, mint a futás: gyorsulni szabad, lassulni is, de ha teljesen megállunk, nehezebb lesz újra elindulni. Lényeg, hogy megtaláljuk a saját tempónkat.

by B.

1 comment:

  1. Amazing outfit! :))You look so pretty.
    XX
    -Audrey and Pearl
    http://www.audreyandpearl.blogspot.cz/

    ReplyDelete